Tegnap éjszaka megnéztem egy filmet, véletlenül a hajmosás közben nyomtam be a telefonomon, hogy boldogítsam magam. Lábjegyzet előző életemben biztos, hogy hal voltam, mert mindennap a legboldogabb akkor vagyok, amikor vízben vagy vízhez közel vagyok. Lehet ezért van az, hogy gyermeki örömöt érzek amikor lemegyek a Duna partra és csak nézem, vagy amikor egy napra is akár, de lemegyek a Balatonra.
Na de most nem arról akartam írni, hogy milyen sellőlány vagyok, hanem, hogy megnéztem ezt a filmet és tetszett. Egyszerű volt és mégis mély, egy lakásban, sőt egy szobában forgatták a filmet. Annyira igaz volt, annyira szerettem, hogy magamra ismertem benne. Nem szeretném lelőni a storyt. Egy picit ráébreszt arra, hogy milyen jó tökéletlennek lenni! Rosszul csókolni, majd újra visszagondolni arra, hogy az lesz a legjobb.
És egy gondolat, ami tetszett és Barbi legépelte nektek, 5x spaceltem le, hogy ti is elolvassátok....
,, Az ambíció egy halom szar, de tényleg ködszurkálás,.Mindegy miről gondolod azt, hogy baromira kell. Egy meló, az aranyérem, a kék szalag, egy puccos állás vagy egy menő állás, az mind túró. Mert ahogy megszerezted, összezavarodsz, mert nem érted, hogy miért nem vagy olyan boldog, min VÁRTAD. És akkor csak állsz ott, hogy miért nem vagyok boldog? Megvan minden, meglett az állás, mert mindig van egy másik állás. Mindig lesz valami több meg JOBB, amire az ambíciód azt mondja, hogy most az KELL, ha az is megvan jön a következő meg a következő, ez egy végtelen spirál. Aztán nyugdíjba mész és azon kapod magad, hogy ott vagy a 4 szobás házadban, de még egy pingpong asztal sincs benne, és meghaltál.”
